8.rész ~Szükségem van rád~

"Fúrta az oldalamat a kíváncsiság,hogy milyen okból repült idáig Kyle. Eszembe jutott az is,hogy felébresztem,de emlékeztettem magam,én is milyen fáradt voltam a repülés után,szóval inkább hagytam aludni. Egy "Majd holnap úgyis kiszedem belőle." gondolattal a fejemben megfordultam,odabújtam kidőlt bátyámhoz és elmerültem az álmok tengerében."

Egy sivatagban voltam. Egy forró,párás sivatagban,ahol mindenütt csak homok van. Nincs víz,pedig én szomjazom. Aztán hirtelen kinyílt a szemem és megpillantottam az "édesen" szuszogó Kyle-t,aki történetesen úgy rám tehénkedett,hogy levegőt is alig kaptam. Halkan suttogva próbáltam felébreszteni,de nem akart működni a dolog,ezért egész egyszerűen belefújtam a fülébe. Hát...Hogy is mondjam? Kissé meglepődve ugrott fel bátyám az ágyról és közben olyasmiket kiabált,mint "Nyugi Em! Megvédelek!". Oké,lehet kicsit furcsán néztem rá,s amint rájött,hogy ébresztettem azonnal rám ugrott és elkezdett csikizni.

Egy órával később,már a hotel éttermében fogyasztottuk a reggelinket,amikor szóba hoztam,hogy miért is repült idáig. A kérdésem hallatán azonnal elkomolyodott,letette az evőeszközöket és a szemembe nézett. Hatalmas,barna szemeiben aggodalom csillogott. Már éppen szólásra nyitotta a száját,mikor megjelent Tommy és Becca.

-Jó reggelt,Szupersztár!-üdvözölt kedvesen Tom és nyomott egy puszit az arcomra,amin kissé meglepődtem,de arra gondoltam,hogy ez csak egy baráti puszi volt. 

-Sziasztok!-üdvözöltem őket kedvesen bátyámmal együtt. Kyle és Tom "férfiasan" kezet fogtak,közben én jól megölelgettem Becks-et. Pár szóban megtárgyaltuk,hogy az este nagyon klassz volt és ezt meg kell ismételnünk valamikor. Tom és személyi asszisztensem (aki immáron az egyik legjobb barátnőm is),csatlakoztak hozzánk a reggelihez és a témák között cikázva egyszer csak Kyle meglepődve tette fel a kérdést:

-Várj csak húgi! Mi az,hogy szupersztár?

Nagy vonalakban felvázoltam neki az elmúlt napok történéseit és a tegnapi nagy hírt is. Bátyámra pillantva,a szemében olyan mérhetetlen büszkeséget véltem felfedezni,amilyet tőle még sohasem láttam. Azonban ez a csillogás pár pillanat múlva visszaalakult aggodalommá,amikor újra feltettem neki a kérdést,miszerint miért van itt.

-Nos,nyugodtnak kell maradnod.-Már rosszul kezdődik...Gondoltam magamban,miközben a gyomrom akkora méretűre csökkent,mint az öklöm. -Mióta eljöttél otthonról minden nap beszéltem Jake-kel. Nagyon jó haverok lettünk.

Amint meghallottam Jake nevét,felcsillant a szemem és a szívem is hevesebben kezdett dobogni,hisz már szörnyen hiányzott és bűntudatot is éreztem amiért nem hívtam fel. De bátyám komoly arckifejezéséből ítélve valami rossz dolog történt.

-Pár napja,épp mikor hazafelé ment kocsival,valami őrült ott száguldozott az utcájukban és...

-Kyle,mondd már!-kiáltottam idegesen,mire többen is felénk néztek.

-Pont befordult az utcába,amikor a másik srác totálgázzal kanyarodott ki és nekiütközött Jake kocsijának. A vezetőoldali ajtónak csapódott.-suttogta Kyle.
 -Nem,nem,nem,nem!-kiáltottam egyre hangosabban ezt az apró szót. Nem akartam elhinni,hogy amíg én itt,
Los Angelesben építgetem a karrieremet,ő otthon,New Yorkban szenved egy kórházban.
-Haza kell mennem.-jelentettem ki,s azonnal fel js álltam az asztaltól,azzal a céllal,hogy összepakolom a cuccom,de tommy visszahúzott.
-Nyugodj meg kicsit Emma!
-Már hogy nyugodnék meg,Tommy,amikor a barátom egy kórházi ágyon fekszik? -kérdeztem ingerülten,mire többen is felém kapták a fejüket. Felkaptam a szék támláján heverő kabátomat és táskámat, majd kirohantam a hotel ajtaján, bár nem tudtam igazából merre tartok. Össze voltam zavarodva, nem tudtam mit tegyek. Az első gondolatom az volt, hogy most azonnal foglalok egy repülőjegyet és meg sem állok addig, amíg Jake a karjaiban nem tart újra. Aztán eszembe jutottak a tegnapi nap hírei, a kiadó, az új életem, Los Angeles... Fogalmam sem volt arról, mit tegyek. 
Végül egy parkban kötöttem ki, ahol fél óra üldögélés után elővettem telefonomat, majd a számot bepötyögve vártam, hogy kicsöngjön. 
-Halló? - szólt bele a hang, amit már jó pár napja nem hallottam és egészen addig nem is fogtam fel mennyire hiányzott. Nagyot nyeltem, majd minden erőmet összeszedve beleszóltam a készülékbe.
-Jake, én vagyok az. Emma. - mondtam. Ezután vagy félpercig nem szólt egyikünk sem, már épp meg akartam nézni a kijelzőt, hogy tart-e még a hívás, amikor Jake újra megszólalt.
- Hogy, s mint? - kedélyesen.
-Jake! Mi az, hogy hogy,s mint?! Egy hete nem is beszéltünk és te csak ennyit mondasz? És egyáltalán jól vagy? Kyle ma mondta, mi történt.
- Emma, egész héten hívogattalak, de vagy foglalt voltál, vagy nem vetted fel. - kezdte kissé ingerülten. - Amúgy kösz, hogy kérded. Élek.
- Jake, ne veszekedjünk. Így is elegem van már mindenből, nem tudom mit csináljak. - suttogtam.
- Rendben. Akkor gyere haza. Kérlek! Emma, szükségem van rád! Főleg most.
- Nem, Jake, ez nem ilyen egyszerű! Nem hagyhatok itt mindent, épphogy most kezdődik a karrierem. - mondtam most már én is ingerülten.
- Ó, szóval neked fontosabb a "karriered", mint a barátod, aki épp kórházban fekszik három törött bordával, és egy törött lábbal. - most már kiabált, ami engem is csak még jobban felidegesített.
- Nem, nem fontosabb. Csak épp tegnap fogadta el a kiadó a dalomat és épp kezdenének beindulni a dolgok...
- Tudod mit, Emma? Gratulálok! Remélem eléred a céljaidat. - szakított félbe, majd megszakította a vonalat. És nem ez volt az, ami a legjobban fájt. Hanem a lemondás a hangjában. 

Gigantikus méretű késés után, itt vagyok az új résszel. Nem fűznék hozzá sok mindent, csak annyit, hogy ezután megpróbálok gyakrabban jelentkezni. Következő rész minimum kettő, azaz kettő darab komment és három tetszik gomb után érkezik! 
Ui.: Az új blogomon is megtalálható már az első rész. Csekkdisz: Home, sweet home.